Markó Béla már nem hisz a fejlődésben

„Azt hittem, mindent leírtak már Istenről". Ezzel a meglepő kijelentéssel kezdődött az író-olvasó találkozó csütörtök délután Szatmárnémetiben, a püspöki palota dísztermében. Pompásabb helyszínt nem választhattak volna az esemény számára, a fenti megállapítás pedig Nm.ft Schönberger Jenőtől, szatmári római katolikus megyéspüspöktől származik, amivel azt est díszvendégét, Markó Béla költőt méltatta.

Az egyházfő Markó azon szinonimáját emelte ki, amelyben Krisztusról, mint fehér botról ír Isten kezében. „Élete során Ön is azt remélhette, fehér bot tud lenni Isten kezében az erdélyi magyarság számára", parafrazálta Markó gondolatmenetét Schönberger, aki szerint a művészet célja az, hogy Istent közelebb hozza az emberekhez. „Ezt tapasztaltam Önnél is", mondta.

Pataki Csaba szenátor Markó kettős, művészi és politikusi szerepét emelte ki méltatásában. Szerinte az erdélyi magyarság kisebbségi létében nehéz szétválasztani a két szerepet és nagyon fontos példát mutatni. Markó személyiségének egyik legfontosabb jegyeként kitartását nevezte meg, „hasonló kitartásra van szüksége a magyarságnak is, hogy meg tudjon maradni magyarként".

Markó rövidke önismertetőjében azon meggyőződésének adott hangot, hogy a politikát nincs jogunk szétválasztani a művészettől, az irodalomtól. „A vad és nehéz politikát a szép lélek művészetétől és az egyháztól nem szabad szétválasztani! Sőt, össze kell keverni! Ez a jövő záloga", vallotta.

A szerző legutóbb megjelent szonettköteteit Végh Balázs Béla irodalmár, egyetemi oktató méltatta, aki Markó verseit a francia és német irodalmi hagyományok folytatásaként jellemezte, komoly modern egzisztencialista jegyekkel ötvözve.

„A szonett kötött formái egyfajta összetartó erő a szerző számára széteső világunkban. Közben azonban önmaga is folyamatosan feszegeti a határokat, amelyben a játék is alkotásainak egyik alapvető eleme. Tartalom és forma között sokszor feszültség van, mégis, gyakran érezhető a harmónia iránti vágy", fogalmazott Végh Balázs Béla Markó Elölnézet és Passiójáték című köteteiről.

Jánk Károly költőnek a program szerint szintén beszélnie kellett volna a két kötetről, ám ő úgy döntött, inkább a beszélteti a költőt. Mindez nagyszerű fogásnak bizonyult, hisz a mintegy egy órás dialógus, de nevezhetjük akár interjúnak is, az est legérdekesebb részének bizonyult. Markó ebben beszélt az alkotásról, műhelytitkokat fedett fel, életszemléletét vázolta.

Az önkifejezés más módját választotta abban a bő egy évtizedben, amikor irodalmi tevékenysége szünetelt és leginkább a politikára koncentrált, jött a válasz az első kérdésre. „Amíg úgy éreztem, ezen a módon már nem tudom kifejezni magam, akkor ismét kényszerré vált az irodalom. El kellett fogadnom, hogy a világ úgy kerek egység, ahogy van, ebbe pedig beletartozik az irodalom és a politika is. A legnehezebb az volt, és úgy érzem, a mai napig sem sikerült teljesen, hogy az emberek elhiggyék: az, akit politikusként ismertek meg, az író. Olyan ez néha, mintha mozgó vonatra szeretnék felszállni", fogalmazott.

„Fiatal koromban el nem tudtam képzelni, hogy szonetteket vagy hasonlóan kötött klasszikus formákat írjak. Akkor még a formabontás hajtott", válaszolt arra a kérdésre, hogy hozzáállás, alkati kérdés-e, amiért szonettekben ír. „Aztán a '80-as években rájöttem, a szonett kötöttsége az élettér zártságát jelenti. Különösen igaz volt ez az 1989 előtti időkre. Bele kell szoknunk életünk keretei közé! A kérdés már csak az, ki tudjuk-e fejezni magunkat a zárt keretek között? Meg tudjuk-e találni a szabadságot a zárt keretek között. Őrültségnek tűnik, főleg az irodalomban, olyan kötöttségek közé szorítani magunkat, hogy pontoson 14 sorba kifejezzük ki gondolatainkat, ugyanakkor kihívás is ez egyben. Megvannak a veszélyei is, hisz könnyen rutinná válhat. De hát a festő is addig szabad, míg ki nem választja a vásznat. Attól kezdve neki is keretek között kell dolgoznia".

Markó és a festészet szoros kapcsolata nem újszerű, Elölnézet című kötetének szonettjeit egy-egy híres festmény ihlette. „Az író ír, a festő pedig illusztrál - ez az általános gyakorlat. Úgy gondoltam, ideje megfordítani ezt, hogy ezúttal a költőnél legyen az alázat", vázolta kötetének születését.

Ezzel szemben a Passiójáték című szonettkoszorú megírásával a fordított utat járta be. „Részegh Botond grafikus barátomtól kaptam 17 fejet és megkérdezte, nincs-e kedvem írni hozzájuk valamit. Miközben a különböző, de nagyon szuggesztív arcot néztem, rájöttem, hogy ezek Krisztus szenvedésének arcai - noha a szerző nem ennek szánta. A passió 14 stációból áll, sokan a feltámadást a 15. stációnak tartják. Kiválasztottam 15 arcot, ehhez íródott a szonettkoszorú", magyarázta.

A szonettkoszorúról tudni kell, hogy 14 szonettből áll, az előző szonett utolsó sorával kezdődik a következő, míg az utolsó, ún. mesterszonett az összes első sorból áll. Markó pályafutásának nem ez az első szonettkoszorúja, hisz 1987-ben már írt egyet a kiemelkedő magyar költőkről.

„A szonettkoszorú megírása az önkínzás folytatása a szonetthez képest", viccelődött a költő. „Elsőként a mesterszonett született meg, így adottak voltak a szonettek első sorai. Fordítva ezt el sem tudom képzelni. Mint ahogy Krisztus áldozatát is csak úgy tudom elképzelni, hogy előre ismerte a végét - a feltámadást", engedett egyszerre bepillantást az alkotás folyamatára és vallásszemléletére.

Markó szerint a költészet egy vég nélküli folyamat, amelyben nem fejlődés van, csak irányok vannak. „Fiatal korban hittem a fejlődésben! Az élet, az irodalom fejlődésében. Most már nem hiszek benne! Ötszáz-ezer éve már mindent tudtak a művészetről és keresték az igazságot. Mi azzal vagyunk okosabbak, hogy tudjuk, ők milyen úton indultak el, mi arra már nem indulunk el. Az egyetlen igazi verset senki nem fogja megírni, az egyetlen igazi festményt senki nem fogja megfesteni. És nem is kell!"

„A természetben benne van a kezdet és a vég. És benne van az is, hogy soha nincs vége", válaszolta arra a kérdésre, amikor Jánk Károly a kert gyakran felbukkanó motívumát firtatta. „Ember és ember között nem ott húzom meg a választóvonalat, hogy hívő vagy hitetlen, hanem ott, hogy keresi-e a folytatás, az élet meghosszabbításának lehetőségét bármilyen módon vagy nem", folytatódott a válasz.

„Az alkotásban nincs segítség! Az ötlettől a megvalósításig - ez egy magányos folyamat. Az életben azonban nem szeretem a magányt! Társas lénynek tartom magam és kifejezetten szeretem az emberek társaságát. Gondolataink is jobbak, fontosabbak, sőt eredetibbek, ha másokéval ütköztetjük őket", engedett rálátást életszemléletére.

Az író-olvasó találkozó és könyvbemutató utolsó részeként Kereskényi Sándor irodalomtörténész nyújtott néhány „fogódzkodót" Markó „Rekviem egy macskához" című esszé-és publicisztika-gyűjteményéhez. „Ha egy Markóra igazán jellemző tulajdonságot kellene említenem, akkor a tudatosságot választanám. Tudja, miként kell beosztani erejét. És ez ebben a könyvében is tetten érhető. Mint ahogy az aggodalom a romániai magyar közéletiség utánpótlásáért is, ami nagyon is helytálló. Komoly vita tárgyát képezheti, hogy Markó miként járult hozzá ezen utánpótlás kitermeléséhez, azt viszont kétségtelen, hogy amikor magához ragadta a gyeplőt, arra szükség volt! Különben káosz lett volna", jelentette ki Kereskényi.

Az irodalomtörténész szerint Markó alkotásában a francia racionalizmus érhető tetten a neotradicionalizmus égisze alatt. „Ennek jegyében Markó az egyén és a közösség, az ösztön és a humánum közötti egyensúly megvalósítására törekszik. Az egyensúly amúgy is központi gondolata létének, egyfajta emancipáció a székelység jegyében". A macska motívuma, amely nem először bukkan fel Markó címeiben, „a nehezen idomítható természet motívuma. A liberálisok között konzervatív, a konzervatívok között liberális - gyakran érte ez a vád a szerzőt egyéb téren is", utalt Markó politikai tevékenységére Kereskényi.

„Markó révén a székelység európai rangra tett szert. Összegzésként pedig elmondhatom, a magyar politikai színtérnek, vagy ha úgy tetszik, majompanoptikumnak kevés olyan súlyú személyisége volt, mint Markó Béla", jelentette ki Kereskényi Sándor.

Az esemény zárásaként a találkozó moderátora, Erdei D. István parlamenti képviselő egy üres jegyzettömbbel ajándékozta meg a mestert, aki külön megköszönte Nagy Csongor és Rappert-Vencz Gábor színművészek kiemelkedő produkcióját, amelyek során egy-egy szonettjét felolvasták.